Sokan azt hiszik, hogy ha egy szenvedélybeteg elvégez egy rehabilitációs kezelést, vagy rendszeresen terápiára jár, onnantól felépültnek számít, és egyenesbe jött az élete.

Sőt, ez egyfajta elvárássá alakult, amelyet a hozzátartozók a függőségtől szenvedő családtagjuk elé állítanak. Pedig ez nagyon nem így működik, sőt ezt még a szakma is kénytelen megcáfolni. Vannak erre remek, ám kissé lebutított hasonlatok:

  • "A rehab olyan, mint az edzőterem: itt megerősítünk, de az olimpia a te kihívásod."
  • "Rehabilitáción lenni olyan, mintha katonai kiképzőtáborban lennél: itt minden képességre és eszközre szert tehetsz, de odakint a háborúban majd csak magadra számíthatsz."

drogterapiasotthon 01

Ehhez képest sajnos gyakran az az igény fogalmazódik meg a függők felé, hogy"Csináld végig, és ezzel vége a közös szenvedésünknek!" Pedig egy fenét van vége, csak most kezdődik el! Talán minden rehabot végzett függőnek azzal kell először szembesülnie, hogy senki nem fog térdre esni előtte, amiért méltóztatott leállni. Miért is esne térdre bárki is, ha első sorban azért tette, hogy javítson a saját életminőségén?

Teljesen érthető, hogy ez fáj egy kicsit, hiszen a rehabilitációban rengeteg munkája van a függőnek. Mintha egy olyan iskolába járt volna, ahol napi 16 órában folyt intenzív oktatás - ő pedig egy éven át minden ébren töltött percében csak "állta a sarat".

Aztán jön a pofon: ezt a rengeteg befektetett időt, munkát és energiát nem értékeli a sarki, izzadt hasú pék bácsi, sem a postás vagy a háziorvos. Ez rögtön egy kudarcélmény. És a rutinos leállt függő tudja, hogy három dolog van, ami visszaeséshez vezethet:

  • a kudarc
  • az unalom
  • ha célok nélkül meresztjük a seggünket

De az arcon csapó kudarcot úgy is szemlélhetjük, hogy hoppá, máris az olimpián/háborúban vagyunk, most aztán lehet alkalmazni a tanultakat, be lehet vetni az eszközöket, amiket elsajátítottunk! Nincs már védett környezet, ami viszonylag ingerszegény. Hús-vér valóság van, és az bizony tud mellbevágó is lenni olykor.

Nekem anno a legfurább élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor először kellett önállóan intéznem a hivatalos ügyeimet. Emlékszem, mennyire szürreálisan és ijesztően hatott rám, amikor szembesültem a hivatali bürokráciával. Pedig én már 28 éves voltam.

drogterapiasotthon 02

Sajnos nemcsak az állami hivatalok rendszerében való eligazodás járhat gebaszokkal, hanem a mikrokörnyezetben is vannak tankcsapdák. Nézzünk erre egy példát: a család hozzá van szokva, hogy 5-10 éve egy szenvedélybeteggel élnek egy háztartásban. Már minden illúzióval és reménnyel leszámoltak:valószínűleg semmi esélyt nem adnak annak, hogy bármi javulás történjen. Aztán jön a csoda, és ezzel együtt a változás. Ödönke bevállalt egy kezelést, letolt egy évet valahol az Isten háta mögött, vidéken. Hazajött, és rá sem lehet ismerni! Reggel időben felkel, elmosogat, betartja a kereteket, nem játszmázik (legalábbis nem kapjuk rajta), uram bocsá' még meg is tért, van hite és konkrét céljai.

Nincs vele baj! Így viszont nem nagyon tudunk vele mit kezdeni, hiszen már megszoktuk, hogy függőként tekintünk rá, nem pedig egy "normális" emberként. Ezentúl pedig más szabályok szerint kéne őt kezelni. Mi lesz ezentúl a koreográfia, ha jön az érzelmi zsarolás, vagy, ha pénzt kér?

És az is nagyon furcsa lesz a környezet számára, hogy már nincs a családban mumus, aki minden baj okozója. Pedig baj mindig lesz, csak már nem egyes-egyedül a függő Ödönke lesz felelős érte. Eltűnik a családból a bűnbak, akire rá lehet tolni a saját vagy nem saját kínjainkat. Eltűnt a projekciós felület az életünkből - létrejött egy űr, amit ki kellene tölteni valamivel! De mi, vagy ki legyen az?

Száz szónak is egy a vége. Mind a család, mind a függő részéről nehéz és kényes helyzetek ezek. Ezért javasolják a szakemberek gyakran azt, hogy a környezetnek is rehabilitálódnia kell. Itt is igazak a klisék, hogy együtt könnyebb, hogy annyit vehetsz ki, amennyit beleteszel, stb., stb. Mert akkor fogunk igazán megérteni és helyén kezelni valakit, ha átlátjuk a benne lezajló folyamatokat és a motivációját. És mivel az empátiánk csak addig terjed, amíg a látómezőnk, így érthető, hogy ez sem lesz egy egyszerű feladat.

 

forrás

Segítsen adója 1%-ával

drogterapia banner1

Nyilatkozat kitöltésénél az alábbi adatok szükségesek:

  • A kedvezményezett adószáma: 18492415-1-07
  • A kedvezményezett neve: Református Rehabilitációs Alapítvány
  • rendelkező nyilatkozat letölthető: pdfdrogmisszio_Ado_1_szazalek.pdf

további lehetőségek